A védelmi pénz

Zölderdő Béla jóleső érzéssel dőlt hátra Fradi-szurkolók kihullott hajszálaiból fonott, tejellenőrök felmondási papírjainak újrahasznosításával gyártott irodai székében, és egy nagyot sóhajtott. Elégedetten hunyorgott, miközben szemüvegét törölgetve arra gondolt, hogy most, miután a rosztovi helikoptergyár ruggyantagyári melléküzemágának szakszervezeti bizalmija friss, forró tőkét, 50 000 rubelt és két turbinát fektetett kedvenc csapatába, a Vasas jövője dicsőségesebb lehet, mint a hatvanas években, a veretlen bajnokcsapat idején volt. A szeme sarkából látta a Fáy utcai sporttelep reflektorainak hideg, barátságtalan fényét, amit ő most mégis barátságosnak érzett, és ami mindig boldogsággal töltötte el. "Semmi nem ronthatja el a jókedvemet", gondolta.

Tévedett.

Abban a pillanatban kopogtak az ajtaján. Zölderdő Béla egészen jól menő könyvelő volt, de mint ilyen, módfelett sóher, titkárnőre, hacsak nem tudott egy-egy közmunkást alkalmazni, nem költött. Ismét nagyot sóhajtott, de már inkább gondterhelten, és félhangosan kiszólt: "Szabad".

Az ajtón belépő, vele nagyjából egykorú, vállas, kissé ápolatlan és kissé büdös férfi – nem is értette, hogyan engedhette fel a portaszolgálat – ismerős volt neki valahonnan, de nem tudta, honnan. Azonban nem maradt ideje arra, hogy elgondolkodjon ezen.

– Jó estét, Béla. Vagy szervusz? Nem is tudom, a legutóbbi iskolai farsangon összetegeződtünk-e – kezdte mosolyogva, majd, talán Zölderdő tanácstalanságát látva így folytatta: – Balogh László vagyok, a kis Bence apja, tudod, a kis Béluska osztálytársáé.

Zölderdő tudta, de túlzás lenne azt mondani, hogy örült. Balogh Bencét – pontosabban Balogh Brendon Bencét, hiszen az osztályban hat Bence volt, ebből három Balogh – erőszakos, hirtelen haragú gyereknek írta le az ő kis szemüveges, vékonydongájú Béla fia. A férfi is erőszakosnak tűnt, így kicsi félelemmel a hangjában kérdezte:

– Jó estét, izé, szervusz, persze, tegeződtünk, vagyis, hát most... szóval egyszerűbb így, igen, tegeződjünk. Öööö...

– Hogy miben segíthetsz, úgy érted?

– Igen, igen, épp ezt akartam kérdezni.

– Ja, ja, az ilyen asztalok mögül azt szokták – hagyta rá a férfi, kényelmesen elnyúlva az egyik – fizető! – ügyfeleknek fenntartott bőrfotelben, rágyújtva egy cigire. – Nos, Bélám, már ha megengeded, jól látod a dolgot, tudsz segíteni.

– És miben?

– A kis Bélád zsebpénzéről lenne szó.

– Miről?

– Arról a heti három kilóról, amit a Bélukádnak adsz.

– Igen, igen. Ööö. Mi is vele a baj? – de már amint kimondta, eszébe jutott, mi lehet. – Sok ugye? Zavaró, mert ti nem tud... szóval ti nem adtok... izé, szóval másként költitek a pénzt a gyerekekre?

– Nem, nem, szó sincs erről.

– Hanem?

– Épp azt szeretném, ha több pénzt adnál a fiadnak.

– Hogy mi? Az én kis Bélácskám még sosem panaszkodott, hogy nem elég neki a pénz.

– Hát, nem is neki nem elég.

Zölderdő tanácstalanul ült, talán még a nyelvét is kidugta egy pillanatra, amit iskolás kora óta nem csinált, még akkor sem, amikor egy balatoni lángos- és halsütő vállalkozó adóbevallását kellett minimálbér alá kihozni egy kínos gyerektartási ügy miatt.

– Ne haragudj, azt hiszem, nem értelek pontosan.

– Sebaj, Bélám, elmagyarázom – mondta a tagbaszakadt férfi, és zsíros mosollyal az arcán előredőlt. – A te kis Bélád áldott jó gyerek, a Bencém a megmondhatója, de, hogy is mondjam? Egy kicsit mafla.

– Mafla?

– Mafla, ja. Vagy málé. Vagy mit tudom én, hogy mondjam, hogy megértsd. Hát egy balfasz, már ne haragudj.

– Nem, izé, vagyis... Szóval hogy jön ez a pénzhez?

– No, tehát a te kis Béluskád egy balfasz, és az iskola, ahová jár, hát tudod – itt sokatmondóan krákogott egyet – elég kemény környék, elég kemény gyerekekkel. Akinek itt nincs egy jó barátja, vagy több, az bizony nagy bajba kerülhet, ha...

– Ha balf... szóval ha mafla – fejezte be a mondatot Zölderdő.

– Hát, igen. De szerencséd van, hej, nagy szerencséd! – csapott a térdére Balogh apuka. – Az én kisfiam, amikor tavaly áprilisban egy osztályba kerültek, egyből látta, hogy kin kell segíteni, és felkarolta a te kisfiadat.

– Tényleg? Ezt a Bélus nem is mondta.

– Ó, hát az ilyesmi olyan férfi dolgok, amiket nem ver az ember nagydobra. De a lényeg: az én Bencém felkarolta és pátyolgatja, segíti, védi a te fiadat. Ez persze nem egyszerű dolog, sok nehézséget jelent az én Bencémnek, aki ezért örömmel szokta fogadni, ha a te Balfasz Bécid, ó, már ne haragudj, mi így hívjuk otthon, szóval a Bécid, ad neki valamit, hol ezt, hol azt.

– Hol ezt, hol azt?

– Mondjuk vesz neki egy csokit, egy kólát, egy chipset, feltölti a mobilját, kifizeti a meccsbelépőjét.

– Hé, hé, hát még jó, hogy direkt a pénzét nem veszi el.

– Jaj, dehogy, az én Bencém nem csinál ilyet. Ő nem – hallgatott el sokatmondóan.

– Ő nem? Miért, akkor ki?

– Hát azt mondják Bencéék, hogy van egy nyolcadikos banda, hat-nyolc srác, egy kollégiumban laknak, és mostanában ők dirigálnak az iskolában, mármint a gyerekek között persze. No, ők aztán tényleg szednek védelmi pénzt, a heti zsebpénz 1,27-szeresének a 16 százalékát.

– Hogy mi?

– Jaj, Béla, ne viccelj már, ne mondd, hogy nem hallottál még ilyet. Csak az a baj – nem is hagyta, hogy Zölderdő válaszoljon –, hogy míg az előző nyolcadikosok legalább a legcsóróbbakat megkímélték, addig a mostaniak mindenkitől beszedik a sápot. Igen, igen, még az én Bencémtől is. Hiába, tökös gyerek, de hát mégiscsak, még csak ötödikes. Szóval tőle is elveszik a pénzt, és a te fiadtól is, és többet is, mint tavaly. Hát ezért, kedves barátom, már ha megengeded, hogy így szólítsalak, ezért kellene a te kis Bélád zsebpénzét felemelni. Mert az én kis Bencémnek kevesebb marad a sajátjából, hát több kellene neked, de a Bécidéből is kevesebb marad, így kevesebbet tud adni. De ha megemeled a Bélád zsebpénzét, akkor több marad neki, tudod, nettóban, amiből többet tud lejattolni és többet is költhet. Szóval végül is mindenki jól jár, ugyebár.

Zölderdő nem tudta mire vélni a dolgot. Megrázta a fejét, behunyta a szemét, kinyitotta, aztán újra.

– Ezt most komolyan mondod, mondja, kedves Laci, Balogh úr? – egyszerre próbált kimért és epés lenni, de érezte, hogy nem sikerült. Levette a szemüvegét, idegesen törölgetni kezdte, nem a pénz miatt idegesen, hanem az elv miatt, hát mi ez, hogy többet fizessek azért, hogy többet vehessenek el belőle?, dühöngött, de persze csak magában. Közben a belül fortyogó dühtől remegni kezdett a keze, leejtette a szemüvegét. Hunyorogva lehajolt afelé a homályos folt felé, ahol a szemüvegét sejtette, de közben beütötte a fejét asztalba. Sziszegve kapott oda, és ahogy felemelte a fejét, hirtelen tisztán látott.

Körülnézett a szobában, sehol nem látta Balogh Lászlót, Lacit, akárkit. A cigarettafüstöt sem érezte, a bőrfotel is a helyén volt. Lenézett az asztalára: a Népsport – neki már csak ez marad örökké – címlapján némi gyűrődés és egy jókora nyálfolt emlékeztetett arra, hogy azon nemrég még aludt valaki. Zölderdő felsóhajtott, "csak álom volt", gondolta, és megnyugodva kezébe vette a Népszabadságot, amiből az első hír, ami a szemébe ötlött, így szólt: "Rogán Antal tegnap sokatmondóan úgy fogalmazott, hogy a kormány nyomást fog gyakorolni a magánszférában is".

(A novella, tudomásunk és a fennmaradt írásos emlékek szerint, sosem jelent meg, egy levéltáros bukkant rá két elsárgult Népszava között a szerző és egy szerkesztő néhány kézírásos, olvashatatlanná fakult megjegyzésével.)